A 20. század első felének legismertebb szakállas nője, a francia Clémentine Clattaux Delait a kisvárosi polgárasszonyok unalmas életét élte. Minden reggel – miután szépen megborotválkozott – reggelit készített férjének, a helyi péknek, mígnem egy szép napon egy utazó cirkusz meg nem látogatta a városkát…
A társulatban fellépő szakállas nő nem nyűgözte le Clémentine-t, aki azzal kezdett kérkedni, hogy sokkal nagyobb és dúsabb szakállat tudna növeszteni. Az üzlet egyik törzsvendége fogadást ajánlott neki, és a helyiek legnagyobb elképedésére Clémentine olyan szakállat eresztett 500 frankért két héten belül, hogy a gluténérzékenyek is fehér lisztből készült croissantot kezdtek vásárolni messze földről is a csodájára jártak. Még a hires Barnum-cirkusz is szerződést ajánlott neki.
(Zárójel. A mi történelmünkben is akad szakállas nő, Barcsy Szidónia bárónő, akinek ráadásul liliputi fia született, így együtt léphettek fel a cirkuszban. Férje halála után feleségül ment az egyik kollégájához, aki a “leghosszabb hajú cherokee indiánként” szerepelt a mutatványban.)
Manapság már nem kell cirkuszba menni, ha valaki négylábú lányt, szakállas nőt, kutyaarcú fiút vagy más torzszülöttet akar látni.
Elég megnézni az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét.
A távirányítóból pont rosszkor fogyott ki az elem, így csak olvastam, hogy volt ott minden, mint a gyöngyösi búcsúban. A terrorkészültség mellett Svédországban megrendezett döntőn a befogadás jegyében kizárták az immár jobboldali Hollandiából érkezett versenyzőt, az elfogadás jegyében kifütyülték az izraelit, a klímavédelem jegyében a rendőrséggel elvitették Greta Thunberget, az esélyegyenlőség jegyében a finn fellépőnek kikandikált a kukija, a zsüri pedig kihozta győztesnek a nembináris svájci Nemo-t, aki izgalmában eltörte az üvegtrófeát és a középső ujját is.
Tulajdonképpen nem kár érte, úgysem használja semmire!
(Zárójel. Nehéz döntés előtt állt, akinek szombat este két program közül kellett választania: megnézni az Eurovíziót, vagy levetni magát hanyatág a hiúból egy vasvillába.)
Tíz éve, a 2014-es nyertes Conchita Wurst osztrák származású pucckirálynő kezdte a freak show-t, őt követte a 2018-ban győztes Duncan Laurence holland biszexuális énekes, aki – hogy, hogy nem? – pont a döntő előtt bújt elő identitásával. A díjat aztán három évvel később azzal hálálta meg, hogy kijelentette: elítéli a magyar kormány homofób törvényét és emiatt soha nem fog fellépni Magyarországon. Ez utóbbiért egyébként mi tartozunk hálával neki, bár amúgy sem igen hívta senki. 2019 óta – egyébként nagyon helyesen – nem is veszünk részt ebben a bizarr panoptikumban.
A tavaly a marokkói berber származású svéd Lorine Zineb Nora Talhaoui (művésznevén Loreen) nyert, aki a véletlenek furcsa egybeesése révén szintén biszexuális beállítottságú.
Ha valaki ezek után azt hinné, hogy a díjakat szőrmentén adják a szexuális kisebbségekhez tartozóknak, az nagyon téved. Adják még politikai indíttatású parasztvakítás okán is. Ezért nyert 2016-ban a krími tatár és örmény származású ukrán Jamala, két évre rá az izraeli Netta, 2022-ben pedig az ukrán Kalush Orchestra.
(Zárójel. 500 frankot teszek rá, hogy jövőre egy palesztin származású, árva donbasszi transznemű bohóc fog nyerni csörgősipkában.)
Természetesen használ az is, ha igazi agyalágyult vagy. Netta Barzilai 2018-as győztes dala csirkehangokat utánzott, de – amennyiben kivesszük a csipogást– akkor tulajdonképpen egy különbözőséget éltető dalt hallhatott ki belőle a neves szakmai zsüri. Nyilvánvalóan ezért lett befutó.
De említhetnénk még – az idén induló többi idióta mellett – a félig ír, félig svéd származású Bambie-t, aki mellékállásban boszorkánysággal foglalkozik. A saját magának kitalált, ouja pop-nak elnevezett műfajban lépett fel, amelyik a pop, a rock, az elektronikus és más zenei stílusokat ötvözi, a dala pedig – a vizionisták szerint – tulajdonképpen nem más, mint egy nagyszerű óda a queer közösséghez.
Kell még valamit mondanom, Ildikó?