Nem tudni, hogy az eltörléskultúra nevében vagy sem, de a hétvégi Tottenham-Liverpool mérkőzéssel az angolok letaszították a trónjáról Shakespeare klasszikusát.
Amikor az utolsó felvonásban Syracusai Antipholus és Syracusai Dromio találkozik Angeloval és Adrianával, akik azt hiszik róluk, hogy ők a kiszabadult ephesusiak és meg akarják őket kötözni, mint Ephesusi Antipholust és Ephesusi Dromiót, akik ezért bemenekülnek egy közeli zárdába, miközben Adriana Solinus elé járul, akit arra kér, hogy szabadítsa ki a férjét a klastromból, mert az apácafőnöknő bezárta, ráadásul megérkezik Syracusai Antipholus is, aki viszont azt követeli a hercegtől, hogy szolgáltasson neki igazságot az őt ért sérelmekért, és miután az apácafőnöknő – akiről közben kiderül, hogy ő Emília, Aegeon felesége – megoldja a problémát, a család pedig sok-sok év után végre egyesül, Ephesusi Antipholus és Adriana kibékül, és még a herceg is megkegyelmez Aegeonnak, mi csak legyintünk: a meccsen történtekhez képest a Tévedések színjátéka maximum egy Bogyó és Babóca epizód bonyolultságával vetekszik.
Volt itt minden, mint a búcsúban. Piros és sárga lapok, visszafújt előnyszabályok, nem létező támadófaltok, meg nem adott gól/utolsó másodperces öngól, tévedések, baklövések, melléfogások, mulasztások, gikszerek és bibik. Utólagos bocsánatkérések, eltiltások, és – hab a tortán – még a VAR kulisszái mögé is bepillantást nyerhettünk, mert az angol játékvezetői testület a tévesen meg nem ítélt gól miatt kénytelen volt közzétenni a játékvezetők kommunikációjának hangfelvételét.
(Zárójel. Azért volt kénytelen, mert csak így tudta egy, kamerák által kiváló minőségben rögzített többrendbeli lopásról orbitális idiotizmusra emberi mulasztásra módosítani a vádiratot.)
A hanganyag megjelenése előtt a futballkedvelők zöme – pártállástól függetlenül – még azon a véleményen volt, hogy a játékvezetőket egy életre el kell tiltani a bíráskodástól, tagsági igazolványukat nyilvánosan kell elégetni a Wembley gyepén, és nézőként még ifimeccseket sem látogathatnak legalább tíz évig.
Miután azonban ország-világ szembesült azzal, hogy micsoda fogyatékkal élnek párbeszéd zajlott le köztük, és mit értenek abból, ami tulajdonképpen a szakmájuk lenne és amit nagyfelbontású képernyők és high-tech eszközök tolnak az orruk alá, rögtön megváltozott a közhangulat: inkább maradjanak, csak irányítótornyok, vasúti átjárók és közlekedési lámpák közelébe ne engedjék őket.
(Zárójel. Szülőknek váratlanul jött a segítség. Látod, fiam, ez lesz belőled, ha te is sokat bámulod a képernyőt!)
Annak idején a játékvezetők jöttek, megloptak, majd – néha rendőrségi járművel – hazamentek. Romba dőlt sorsok és életek maradtak utánuk. Ilyenkor sok minden elhangzott, de senki sem mondhatta rájuk, hogy alkalmatlanok lennének. A pályán, szemtől-szembe csinálták. Az igazán profik már az elején lerendezték, szégyenszámba ment a végén befújni egy tizenegyest. Ki is nézték maguk közül azt, aki ilyesmihez folyamodott.
Aztán jött a VAR, azaz a Video Assistant Referee, és nekünk, nézőknek azt ígérték, hogy innentől átláthatóvá, igazságossá és egységessé válik a bíráskodás, cserébe pedig csak azt kérték, hogy hátul összefogott, természetes pozícióban lévő kéztartással és kellő bizalommal bámuljunk mi is egy monitort.
A végén pedig tornából felmentett rendszergazdák eldöntik egy sötét szobában, hogy a kéz kereste a labdát, vagy a labda kereste a kezet…
Hol vannak a régi tolvajok? Kérjük vissza őket!