Az opera műfajában egy normális férfiembernek csak annyi jártassággal kell rendelkeznie, hogy a Figaró házasságára ne menjen borítékkal, a Hattyúk tavára pedig pecabottal és gumicsizmában. Ráadásul ez utóbbi nem is opera, hanem balett…
Ennek ellenére lehetetlen szó nélkül hagyni a The Guardian nemrég megjelent hírét, miszerint a barcelonai opera intimitás-koordinátort alkalmazott. A munkaköri leírás szerint egy operai intimitás-koordinátornak az a feladata, hogy megóvja és átsegítse a szereplőket “a szerelmi jelenetek során elszenvedett érzelmi és pszichológiai sérülésektől.”
Csak semmi röhögés, az ötlet – némi korrigálással – akár zseniális is lehetne. A mesterséges intelligencia elterjedésével a civilizációnk amúgy is azon hatalmas kihívás előtt áll, hogy betiltsa-e a szőke nők hajfestését? olyan munkaköröket találjon ki, amelyek nem teszik végérvényesen feleslegessé az embert. Az operába pedig bőven elférnek a dilidokik, mindössze nem a basszbariton és a koloratúraszoprán intimitásának koordinálására, hanem inkább a nézők, kiemelten a férfiak gyógykezelésében kellene őket foglalkoztatni.
(Zárójel. Az opera nézőközönsége értelemszerűen urizálós naccságákból és papucsférjekből nőkből és férfiakból áll, de a pasasoknak nehezebb feldolgozni, hogy ha valakit megfojtanak, hátba szúrnak vagy megmérgeznek, akkor az miért kezd el rögtön énekelni, és őket gyötri jobban a kérdés, hogy hálából kell-e őket megtapsolni, ha végre abbahagyják?!)
Karl Burian (magyarosítva Burián Károly) cseh tenor, a híres Wagner-énekes, aki több vendégszereplés és a magyar állampolgárság elnyerése után 1913-tól 1923-ig rendszeresen énekelt a Magyar Operaház színpadán, nehéz természetű, sértődékeny férfi volt, ami köztudottan ritka az operaénekesek között. A Budapesten töltött évek alatt nemcsak a magas C, hanem az alkohol mámorában is egyre gyakrabban mártózott meg, így amikor elérkezett a várva várt Lohengrin-bemutató időpontja 1918. április 16-án, a nézők elé egy erősen illuminált állapotú Burián Károly vonult ki a színpadra.
A korabeli lapok leírták, hogy a „feddhetetlen életű hattyúlovag” főként az Elzát játszó Medek Annát tüntette ki figyelmével. Ez abból állt, hogy a nyílt színen tapogatta, lökdöste és disznó vicceket mesélt neki. Mikor az első szünetben partnernője mindezt felrótta neki, akkor Burián megsértődött, és a második felvonásban nem darabbeli szerelmével, hanem – tüntetőleg – a hattyúlovag halálos ellenségével, Ortruddal sétált karonfogva a színpadon, amire egyre bizonytalanabbá váló léptei is rákényszerítették. A harmadik felvonásban a két főszereplő már csak gróf Bánffy Miklós főigazgató kérésére énekelte végig a szerepét, de a nászéjszakai jelenetet már egyikük sem volt hajlandó hitelesen végigjátszani.
Hiába, akkoriban még nem volt divat intimitás-koordinátorokat alkalmazni az operába.
(Zárójel. Állítólag ekkor esett meg az is – bár több verzió is kering róla –, hogy a részeg Burián lekéste a hattyút, aminek a hátán távoznia kellett volna a színről és feltette az azóta szállóigévé vált kérdést a nézőknek: nem tudja valaki, mikor jön a következő?)
Ilyenkor bánhatja az ember, hogy nem száz évvel korábban élt. Ma már nem látni ilyent, csak politikailag korrekt, kilúgozott Othellókat és meetoo Carmeneket. Ráadásul a fehér hattyú is tiltólistára fog kerülni, mert egy bizonyos Colleen Handel asszonyság, az Amerikai Ornitológiai Társaság elnöke bejelentette a minap, hogy egyes madárneveket – mivel azoknak történelmileg sértő, kirekesztő vagy rasszista másodlagos jelentésük van – el fognak törölni.
A hülyeség nem madár, mégis körberepüli a világot.
És mivel minden begyűrűzik hozzánk is, ami a tengerentúlról indul (pont a madarak ne gyűrűznének be?!), vége lesz itt is a fehér felsőbbrendűséget közvetítő hattyúnak és a testszégyenítő feketenyakú vöcsöknek, de a faji szegregációt megtestesítő cigányrécének és sárgarigónak is kakukk kampó.
Csak a papagájok fogják – már megint – megúszni…