Nápoly legismertebb komikus-színésze, Francesco Paolantoni azt ígérte: ha a Napoli scudettót nyer, meztelenül végigsétál a tengerparton, krumplistésztát eszegetve. Ugyan provola sajt nélkül, mert a gyomra nem bírja, de krumplistésztát…
Különösebb rizikót sem kellett vállalnia, a szezon előtt a Napolit inkább a kieséstől óvták a szakértők, mintsem bajnoki címet jósoltak volna nekik. A korábbi évek sztárjátékosait elengedték vagy eladták, és a nagyfutballban kvázi ismeretlen, de semmiképpen sem befutott futballistákat igazoltak.
(Zárójel. Aurelio de Laurentiis elnököt amúgy is a foci bohócának tartották. A filmproducer még 2008-ban, mikor két sztárjátékosát, Lavezzit és Hamsíkot Angliába csábították, sajátos érvekkel beszélte le őket a távozásról: “Az angolok rosszul élnek, rossz ételeket esznek, nem tisztálkodnak, a nők nem mossák meg az alfelüket, a bidé számukra rejtély.”)
Aztán idén, május negyedikén – öt fordulóval a vége előtt – hetvenezer ember gyűlt össze a Diego Armando Maradonáról elnevezett nápolyi stadionban, hogy kiszurkoljon legalább egy döntetlent az Udinese ellen, ami a scudettó matematikai megnyerését jelentette volna számukra.
Némiképpen árulkodik a nápolyiak fociőrűletéről, hogy Maradona halála előtt a stadiont Szent Pálnak hívták, de talán az is, hogy a meccset nem Nápolyban, hanem Udinében játszották.
Hetvenezer ember bámulta a kivetítőt, és gyakorlatilag megőrült, amikor a meccset 1-1-es döntetlennel fújták le, a Napoli pedig – 33 évvel az isteni Diego után – újra felülhetett az olasz foci trónjára.
A művész úr pedig nekifoghatott a grenadírmars elkészítésének…
Nápoly különleges hely. Úgy tartják, hogy mivel ott az embereknek nincs sok veszítenivalójuk, jóformán gondjaik sincsenek. Nápolyban a hal tényleg háromszor úszik: először a tengerben, aztán olajban, végül pedig borban. Az elmúlt harminchárom évben pedig csak egy gondjuk volt (mikor nyerünk újra bajnokságot?), és ennek bekövetkeztéért napi szinten imádkoztak az egekbe időközben felköltözött szentjükhöz, Maradonához.
Na, szóval Nápoly különleges hely, és ezt – tőzsgyökeres nápolyiként – Francesco Paolantoninak tudnia kellett volna. Ha mástól nem, akkor Eduardo de Filippo szintén nápolyi dráma- és forgatókönyvíró, filmrendező, színész és színházigazgató elődjétől, aki azt mondta egyszer: “A babonák idiótáknak valók. Ha viszont nem vagy babonás, balszerencséd lehet.”
(Zárójel. Hihetetlen, hogy milyen hangzatosak az olasz nevek. Magyarul Pál Antal Ferencről és Fülöp Eduárdról beszélnénk, egy leérettségizett Aurélió pedig egyenesen nonszensz. A világ leghíresebb nőcsábászát édes anyanyelvünkön Újházi Jakabnak hívnák…)
A babonások már Argentína világbajnoki címénél gondolkodóba estek. Meg voltak győződve arról, hogy Messiék útját tulajdonképpen Diego Maradona segítette odaföntről, aki saját magát – már idelent is – Isten kezének hívta.
Onnantól pedig minden nápolyi tudta, hogy egyenes, kikövezett út vezet imádott csapatuk bajnoki címéhez, kivéve Francescot, akiről azért gyanítom, hogy egyáltalán nem bánta tartani a szavát és végigsétálni a Lungomare-n egy szál semmiben.
Mert Nápoly egy életérzés. És ezt az életérzést másik hires szülöttjük, egy bizonyos Carlo Pedersoli (Féllábú Károly) énekli meg a legérzékletesebben a Futtetenne (inkább ne fordítsuk!) című dalban. Hallgassák meg, fent van a YouTube-on.
Carlo Pedersolit némelyek Bud Spencerként ismerhetik…