A közös uniós lőszer- és fegyverbeszerzést úgy akarja eladni nekünk a fősodratú média, mint a nyugati demokráciák – a béke érdekében tett – egyöntetű fellépését az agresszor ellen. Ebből csak a tetű igaz: a tagországok a leselejtezett fegyverekért az újnak az árát veszik ki a közös kasszából, majd odaadják az amerikai fegyvergyártóknak…
A világirodalom egyik legjobb regényének, a 22-es csapdájának írója, Joseph Heller soha nem kapott Nobel-díjat. Ennek egyszerű oka van: a háborúellenesség soha nem tartozott a politikai és gazdasági elit divatos ideológiái közé.
(Zárójel. Most, mikor a rengeteg járványszakértő háborús szaktekintéllyé vedlett át az éj leple alatt, talán ideje lenne tisztázni a háborúk ideológiáját. Nos, nincs ilyen. Soha egyik háború sem volt más, mint emberi életek árán folytatott nyerészkedés, a legalávalóbb és legbecstelenebb módja bármilyen haszonszerzésnek.)
A 22-es csapdája – dióhéjban – arról szól, hogy bárki, aki egy valós veszélyhelyzetben saját biztonságára gondol, az egy logikus döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Tehát nem őrült. Aki őrült, azt le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését. De ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető.
Magyarán: őrült vagy, ha további bevetésekre mész, és egészséges, ha nem mész. Ha viszont egészséges vagy, akkor további bevetésekre kell menned. Ha mész, őrült vagy és nem kell menned; de ha nem akarsz menni, akkor egészséges vagy és menned kell.
Világos, nem?
Ráadásul a 22-es csapdája – mint szabály – hivatalosan nem is létezik. Sem fellebbezni, sem eltörölni, de még csak megkerülni sem lehet.
Az emberek soha sem győzhetnek. Tulajdonképpen ez a szabály. Ami hivatalosan nem is létezik…
Ami viszont létezik, az a hullarablás. És akin keresztül mindent megérthetünk, az Milo Minderbinder géhás tiszt karaktere. Milót eleinte még szimpatikussá is teszi azon képessége, hogy barátból és ellenségből is képes pénzt csinálni. Drágán vesz tojást és olcsón adja tovább, de a szindikátuson keresztül mindenki részesedik belőle. Szinte szurkolunk neki. Ő csupán a saját javára hajlítja a szabályokat, haszonszerzési törekvése több mint elfogadható, pláne ahhoz képest, hogy például Cathcart ezredes a halálba küldi az embereit, csak azért, hogy előléptetést kaphasson.
Amikor viszont a feketepiaci tojásokkal kapcsolatos üzlet világméretű vállalkozássá válik – az a fránya globalizáció, ugyebár! – minden kicsúszik az ellenőrzése alól, és – a németekkel kötött megállapodás részeként – megbombázza saját egységét. Sok ember megsebesül vagy meghal, és Milo szindikátusa hirtelen felfedi igazi, gonosz arcát.
Nagy meglepetésre azonban szinte mindenki egyetért a saját tábor lebombázásával, a túlélők elfogadják az érte járó jutalékot, természetesen a szindikátuson keresztül. Teljesen semmibe vehetők a háború által felállított oldalak: Milo egyáltalán nincs egyedül abban, hogy a pénzszerzést mindennél többre értékeli.
(Zárójel. A halottak kaptak egy nagyméretű csillagos-csíkos lobogót a koporsójukra és egy fejfát a temetőben, a hozzátartozóik pedig egy értesítést és egy megható hollywoodi filmet a hősökről. Mindenki jól járt…)
Az Óperenciás tengeren túli, nemlétező szabályokat írók mára ráadásul nem is a saját fiaikat kergetik a halálba, hanem másokét. És a modern kori Milóknak – Ursuláknak, Guyoknak, Olafoknak és Robertáknak – köszönhetően így válik a logika őrületté, a józan ész pedig elmebajjá ebben a háborús tébolydában: egy megkergült kontinens eszelős vergődése, amelyben minden és mindenki önmaga paródiájává válik.
Hát csoda, hogy saját maguk vádiratát nem jutalmazták egy Nobel-díjjal?
(A cím felett Léphaft Pál délvidéki karikaturista rajza látható.)