Diszkót szerveztek Canterbury katedrálisában, adta hírül az Euronews. Mégpedig „silent disco”-t, amelyen a résztvevők három hangsáv közül választhattak a fülhallgatójukon: a piros gomb a hip-hop/R&B, a zöld a pop/dance, a kék pedig az alternatív zenét jelölte. Hiába, ez már tényleg a felvilágosult, szép és új világ...
De haladjunk szépen sorban.
Long story short: az anglikán egyházat annak idején bosszúból alapította VIII. Henrik, mert a római pápa nem volt hajlandó elválasztani őt első feleségétől, Aragóniai Katalintól. Akit korábban csak azért vett el feleségül, hogy borsot törjön Franciaország orra alá. Katalin amúgy Henrik sógorasszonya, azaz korán elhunyt bátyjának felesége volt, ezért frigyükre – a korábbi házasság állítólagos el nem hálása miatt – szintén pápai diszpenzációval kerülhetett sor.
Csoda, hogy a pápának tele volt a töke elege lett Henrikből?
(Zárójel. VIII. Henriket reneszánsz emberként tartja számon a történetírás, olyan emberként, aki szeretett teniszezni, illetve dalokat és verseket írni. Összesen hat feleséget fogyasztott el, későbbi válásait sokkal egyszerűbben, nem a pápával és nem is egyházalapítással, hanem a bakóval intézte. Amikor ez kiment divatból, akkor jöttek a válóperes ügyvédek, és azóta is erősen megoszlanak a vélemények, hogy jobb lett volna-e Henrik nem éppen szofisztikált, de annál költségkímélőbb módszerénél maradni.)
A lényeg a lényeg: az anglikán egyház éthosza egészen megalapozatlan, erkölcsi és etikai tanítása pedig teljes mértékben hiányzik. Ennek megfelelően Canterbury dékánja, a nagyon tiszteletreméltó David Monteith nem is értette a „silent disco” körüli felháborodást. Dékán urunk azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „a katedrálisok mindig is a közösségi élet részét képezték, sokkal szélesebb körben, mint a keresztény istentisztelet és misszió központja. Ugyanakkor az évszázadok során itt különféle táncok zajlottak, a világi és egyházi zenéről is sokféle nézet uralkodik…”
AC/DC-n, Led Zeppelin-en, P. Mobilon vagy Deák Bill Gyulán felnőtt baráti körömnek tartozom annyival, hogy leírjam: nemhogy néma, hanem bármiféle diszkót rendezni meglehetősen ratyi gagyi dolognak számít. Ez még régebb, a múlt század második felében is így volt, amikor jobb híján és szigorúan csak a csajozás kedvéért jártunk le egy-egy ilyen zenés, táncos mulatságra, és ahol ráadásul nem is igen lehetett különcködni, mert mindenkinek egyformán dübörgött a fülébe az I can lose my heart tonight. Senki sem nyomkodta a fülhallgatóján a színes gombokat és senki sem riszálta a valagát püspökfalatkáját csak a saját maga által hallott zenére.
Ha így lett volna, valószínűleg gyakrabban lejárunk röhögni.
(Zárójel. Dékán urat nem kérdezték meg, hogy – tisztségéből fakadóan, illetve személyesen – ő mennyivel tartja jobb közösségi élménynek a fülhallgatós diszkót egy istentiszteletnél, de ne legyünk telhetetlenek: a független angol média sem vállalkozhat erőn felül.)
Az igazi kérdés persze az, hogy megér-e a silent disco egy misét? Vagy istentiszteletet? Mert maguk az anglikánok sem tudják, hogy ők akkor most katolikusok vagy protestánsok. Egyfelől azon agyalnak immár évek óta, hogy miként lehetne Istent gendersemleges névmással illetni, másfelől pedig – szerintük – szexuális kapcsolat csakis heteró házaspárok között jöhet létre, míg a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő híveik (legyenek azok melegek, heterók vagy bármilyen másfélék) önmegtartóztató életmódot kellene folytatniuk.
Ritka egy elcseszett banda. Nekünk pedig, mezei protestánsoknak vagy katolikusoknak, akiknek családi állapotuk hős nős, az a tudat adhat némi megnyugvást, hogy nem mindig a férjek, hanem – igaz, viszonylag ritkán – egész világbirodalmak is megszívhatnak egy-egy válást.