Oroszországnak részt kell vennie az ukrajnai békés rendezés folyamatában – jelentette ki Ignazio Cassis svájci külügyminiszter a Davosban tartott békekonferencia sajtótájékoztatóján. Oroszország nélkül nem lehet békekonferenciát tartani – mondta.
Azt gondolná az ember, hogy ehhez a felettébb ésszerű, ugyanakkor pofonegyszerű kijelentéshez nem feltétlenül kell nagy lángésznek lenni, de a svájci városkában mégiscsak összegyűlt 83 ország delegációja, hogy megvitassák az “ukrán békeformulát”.
Úgy, hogy a másik hadban álló felet nem kérdezték meg róla.
Ennyi ész pedig – úgy tűnik – elég is arrafelé, hogy kitűnj a sokadalomból, továbbá ahhoz is, hogy a Svájci Konföderáció külügyminisztere lehess: azé a végtelenül modern és haladó országé, ahol az összes lopott pénzt tartják a nők Európában az utolsók között, 1971-ben(?!) kaptak szavazati jogot, az alkotmányban pedig csak 1981-ben(?!) rögzítették egyenjogúságukat.
Ráadásul legalább két kínos kérdés is felmerül: miért pont a svájci külügyminiszter ért a legjobban a békekötéshez, illetve: miért éppen Svájcban rendeznek békekonferenciát, mikor az alpesi országnak van a legkevesebb tapasztalata ebben a műfajban, lévén, hogy ők nemigen háborúztak a történelmük során.
(Zárójel. Békés természetükhöz valószínű hozzájárult, hogy a nőknek nem volt szavazati joguk.)
A válasz az lehet, hogy Európa legmagasabban fekvő városkája hegyvonulatok közepén, nyáron zöldellő rétekkel és kéklő víztükrökkel, télen pedig hófödte hegyekkel és kristálytiszta levegővel várja az ideérkezőket, így ideális helyszíne elmegyógyintézeteknek és tüdőszanatóriumoknak, vagy az évente megrendezésre kerülő Világgazdasági Fórumnak, amelyen tudvalevőleg a földkerekség legnagyobb gazemberei szoktak résztvenni.
(Zárójel. A legutóbbi Világgazdasági Fórumra 2.700 résztvevőt regisztráltak a szervezők, ebből nem kevesebb, mint 703, azaz több mint negyedük volt amerikai. Ebből napnál világosabban látszik, hogy a világon pontosan merrefelé is esik az egy főre jutó legtöbb bandita, mint ahogy az is, hogy a tettesek gyakran járnak vissza a bűntény helyszínére.)
A huszadik század német nyelvű irodalmának egyik legnagyobb alakjáról, Thomas Mann-ról joggal feltételezzük, hogy volt fantáziája, de hogy ekkora látnok, jós, vátesz és próféta is lett volna egyszemélyben, azt kortársai közül kevesen gondolhatták volna.
Thomas Mann A Varázshegy című, egyik leghíresebb nagyregénye 1924-ben jelent meg és egy davosi szanatóriumban játszódik. Legfőbb jellemzője a feleslegességnek és haszontalanságnak az a mérhetetlen tragikomédiája, ami az első betűtől az utolsóig végigkíséri. Mann azt találta búbánatosan röhejesnek, hogy egy gyógyításra szánt intézményben a beutaltaknak inkább a betegléthez jött meg a kedvük, semmint a gyógyuláshoz, és a fejük búbjáig bebugyolálva, hőmérővel a hónuk alatt inkább a fekvőkúrákat választották, hogy a halálraítéltségi rangsorban minél előkelőbb helyet tudjanak elfoglalni.
Mann csak ott tévedett, hogy egy tüdőszanatóriumról, és nem egy elmegyógyintézetről írt.
Ha egy diliházról írt volna, akkor szinte tökéletesen mutatta volna be a davosi békekonferencia résztvevőit és eseményeit, röpke száz évvel annak megtörténte előtt.
(Zárójel. Szívesen olvastunk volna Thomas Mann tollából Otto von Bismarckokról, leánykori nevükön Brunswicki Wilhelminákról, de ne legyünk telhetetlenek.)
Thomas Mann varázshegyére a világ minden tájáról érkeznek a betegek, akik leginkább az eszperantó nyelv elsajátításával és pasziánszozással, azaz hiábavaló, hasztalan és értelmetlen dolgokkal vannak elfoglalva, az élet-halál kérdések megvitatása pedig legfeljebb a szófosás a lagymatag szócsaták fogalmát merítik ki.
Tisztára, mint a davosi konferencián, ahová nem hívják meg a hadban álló, ráadásul erősebb felet, az odautazó félnótások pedig komolynak gondolják a békeharcot.
Nem hinném, hogy a résztvevők olvasták volna a regényt: a főhős végül otthagyja a Varázshegyet és elmegy… háborúzni!
Reméljük, hogy ebben az egyben tévedett, Me(i)ster!