A minap egy New York-i árverésen 6,2 millió dollárért kelt el egy szigetelőszalaggal falra ragasztott banán.
Első olvasatra az ember úgy gondolná, hogy valamelyik Trump-árva lehetett a vásárló, aki kitalálta, hogy a “műalkotás” jól festene toszkánai villájának a falán, de nem: Maurizio Catellan olasz képzőművész remekművét egy kínai kriptovaluta-platform alapítója vette meg. Mondjuk, ő sem lehet teljesen egészséges, mert azt nyilatkozta, hogy “egyedülálló művészi élményként, tisztelegve a művészettörténetben és a popkultúrában elfoglalt helye előtt” személyesen fogja elfogyasztani.
Ha viszont azt nézzük, hogy – mondjuk – Van Gogh egyik kevéssé ismert festménye, a Gachet doktor arcképe 82,5 millió dollárért cserélt gazdát, Rembrandt szintén alig ismert Zászlóvivő-jét 165 millára taksálták, Modigliani Nu couché című aktfestménye pedig 170,4 millió dollárt ért egy műgyűjtőnek, akkor a banán tulajdonképpen olcsóbb volt a tormánál.
A 64 éves Catellan mester is csupán öt milliót tett zsebre, mert egy misi a Sotheby’s aukciós házat illeti.
(Zárójel. Aki az élet igazságos/igazságtalan voltán elmélkedne, annak jó tudni, hogy Van Gogh csak egy képet adott el életében, azt is mindössze 400 frankért, és egy elmegyógyintézetben végezte. Rembrandt hitelezői elárverezték a házát és műgyűjteményét, ő pedig nyomorogva halt meg, Amedeo Modigliani pedig alig 36 évesen egy szegényházban adta át lelkét a teremtőjének.)
Az eset nem volt előzmények nélküli. A műértő amerikai közönség már 2019-ben, egy Miami Beach-ben szervezett kiállításon találkozhatott a falhoz ragasztott banán egyedülálló művészi élményével. A beszámolók szerint a Komédiásnak keresztelt alkotás már akkor is nagy izgalmat okozott. Ezrek tolongtak körülötte, a túlzott érdeklődés miatt a banánt el is kellett távolítani egy időre a nyilvánosság elől. Néhány verziója akkoriban potom 120-150 ezer dollárért kelt el, ami rohanó világunk azon tételét bizonyítja csupán, hogy ami tegnap még súlyos elmebajnak számított, az mára már józan észnek tűnik.
Ráadásul a vevők valójában csak egy hitelesítő okmányt kapnak, amely arra jogosítja őket, hogy a falra ragasszanak egy banánt, és Komédiásnak nevezzék el. A banánt és a ragasztószalagot nekik kell megvenniük a sarki Walmartban.
(Zárójel. Én az ingyenes próbaverziót teszteltem. Szigszalaggal a konyha falára ragasztottam egy banánt, elneveztem Komédiásnak, majd megettem. És tényleg… Egyedülálló élmény volt a feleségem arcát nézni. A gyerekek viszont napi két banánt esznek azóta. Igaz, csak ha a falra ragasztom.)
A hét másik banános híre Svédországból érkezett. Kiderült ugyanis, hogy a nemek közti egyenlőségért felelős miniszter asszonynak banánfóbiája van. Bárhová is megy – szóltak a hírek – az irodája figyelmeztető e-mailt küld a helyszínre, hogy mindenhonnan távolítsák el az összes banánt, mert különben lemondják a szereplését. Azt pedig, ugyebár, maga az LGBTQ-közösségek, vagy ami talán még roszabb, a nemátalakító műtétek is bánnák, amelyeket Svédországban – esélyegyenlőségi asszony lelkes támogatásával – korlátozás nélkül végeznek el gyermekeken is.
Fura dolog ez a fóbia. Van, aki az anorákot viselő pókoktól retteg, és van, aki attól tart, hogy egy kacsa megfigyelése alatt áll. Őket próbálják kezelni. Ha viszont a banántól irtózol, akkor nemi esélyegyenlőségi miniszternek neveznek ki Svédországban.
Ki érti ezt?
Nem lennék meglepve, ha svéd nőjogi szervezetek tiltakozni kezdenének a banán túlárazása miatt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a gyümölcs magas ázsiója a férfiak által uralt hatalmi struktúrák okozta kiváltságnak és rendszerszintű elnyomásnak az eredménye. Egy falhoz préselt grapefruitért vagy egy padlón heverő fügéért miért nem ígért még senki néhány milliót? Felháborító és botrányos, hogy a férfiak csupán szexuális tárgyként tekintenek rájuk, de az árukat továbbra sem hajlandók rendesen megfizetni.
Semmi új a nap alatt: az emberi butaság kútja továbbra is feneketlen.