“Ha Hitler lerohanja a poklot, az a legkevesebb, hogy kedvezően nyilatkozom az ördögről az Alsóházban.” (Sir Winston Churchill)
Mivel Olaf Scholz német kancellár síkhülye meg sem közelíti elmésségben a volt brit miniszterelnököt, csak annyira futotta tőle, hogy kétségbe vonja Vlagyimir Putyin jogát arra vonatkozóan, hogy Immanuel Kant német filozófust idézze. “Putyinnak a legcsekélyebb joga sincs Kantra hivatkozni” – mondta a kancellár a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémián, a filozófus 300. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen.
Egy nappal korábban ugyanis az orosz elnök üdvözletet intézett A filozófia világfelfogása elnevezésű nemzetközi Kant-kongresszus résztvevőihez és vendégeihez, megjegyezve: a fórum megrendezése azt mutatja, hogy a felvilágosodás egyedülálló alakjának személyisége és filozófiai művei iránt ma is töretlen az érdeklődés. Putyin ráadásul – még januárban – nagy gondolkodónak nevezte Kantot, akinek felhívása, miszerint az ember éljen a saját elméje szerint, ma is aktuális.
(Zárójel. Ha Scholznak – és vele együtt a fél Németországnak – ez a saját elméjük, akkor nekik régen kampó.)
Putyin nyilvánvalóan ki akarja sajátítani Kantot és műveit, amelyek teljesen ellentétesek Oroszország Ukrajnával kapcsolatos álláspontjával – szögezte le továbbá a német kancellár, nehogy a tartótisztjei a választói ne értsék pontosan, mire is gondolt.
Nos, a helyzet úgy fest, hogy a Kant-kongresszust Kalinyigrádban tartották, abban az oroszországi városban, ahol a nagy filozófus született és egész életét élte. A várost ma azért hívják Kalinyigrádnak, és nem Königsbergnek, mint Kant születésének idején, mert röpke nyolcvan évvel ezelőtt Németországnak az volt az álláspontja Ukrajnával kapcsolatban, hogy lerohanja a Barbarossa-hadművelet keretében.
A nagyapja igazán mesélhetett volna a kis Olafnak róla...
További diszkrét bája a történetnek, hogy Ukrajnában, Európa legnagyobb és leggazdagabb termőföldjeinek helyszínén háromszor volt éhínség: a szovjet forradalom vége felé (1921), a holodomor idején (1932–34), valamint a második világháborút követően (1947), amelyek több mint tízmillió halálos áldozatot szedtek.
Németország mindegyikben benne volt könyékig, de Herr Kanzler bizonyára megfeddne, ha ez ügyben Karl Marx és Friedrich Engels filozófus urakra hivatkoznánk.
(Zárójel. Van egy Friedhelm nevű echte német barátom. Végtelenül rendes ember. Azt mondta nekem tavaly nyáron, hogy nem érti a magyar álláspontot: amennyiben nem állítjuk meg Putyint Ukrajnában, megint nálunk fognak megállni az oroszok. Kérdeztem tőle, hogy nem tudja-e véletlenül, pontosan kik alól is “szabadítottak” fel annak idején?)
Scholz kancellár úr fején találta a szöget, és rátappintott a német társadalom legfontosabb és legégetőbb problémájára: kinek szabad és kinek nem német filozófusoktól idézni. Nehogy már a német gazdát a génmódosított, olcsó amerikai ukrán gabona behozatala érdekelje, az autóipari munkást, hogy Kína immár több autót ad el Németországnak, mint fordítva, a pedagógust, hogy az iskolába járó diákok egynegyede otthon nem beszél németül (az iskolába nem járókról nem is beszélve), a közgazdászt, hogy több tízmilliárdos költségvetési hiánnyal küszködnek, hogy csökken az export és a vásárlási kedv, hogy koncepciótlan finanszírozási tervek vannak, hogy energiaválság van, a zöld átállás pedig olyan pompásra sikeredett, hogy újra kellett indítani a szénerőműveket. Ráadásul a Bayern München elvesztette a bajnokságot a kormánykoalíciós pártok – minden bizonnyal a szivárványszínű forradalom jegyében – ott tesznek be egymásnak, ahol éppen tudnak.
Kein wichtig. Uninteressant.
Viszont, hogy ki hivatkozik Feuerbach-ra, Hegel-re, Heidegger-re, Kant-ra, Nietzshe-re vagy éppen Schopenhauer-re, az a német lélek legérzékenyebb és legfájdalmasabb területére téved, és egy magára valamit is adó német kancellárnak – ha törik, ha szakad – ki kell állnia értük.
Gondolta volna valaki, hogy vissza fogjuk sírni a Bundesmuttit?
Közben pedig megkönnyítik a tizennégytől tizennyolc évig terjedő korosztálynak a nem- és névváltoztatási procedurákat. Sőt, akik véletlenül a korábbi nevükön szólítják őket, azok súlyos büntetésre számíthatnak. Néhány év múlva lehetetlen lesz műsorvezetőt találni az érettségi ünnepségekre, aki felolvasná a végzősök névsorát, igaz, addigra felerészük egy árva kukkot sem fog érteni abból, ami ott elhangzik.
Még a saját nevükre sem fognak emlékezni.